Ruzso-féle agymenés

Sosem voltam egy nagy szereplő és mikor szerepelni kellett volna közönség előtt és megláttam anyámat is, egyszerűen sírva fakadtam. Utáltam, ha nézett és szerettem volna, hogyha vége lenne, egy lelki beteg gyerektől mi más lehetne várni. Az akkori osztályfőnökünk akkor aznap ott elmondta az Imi barátomnak, hogy milyen rendes volt, hogy műsor közben vigasztalt. Másnap meg velünk kiabált, hogy végig beszélgettük a műsort, ami persze nem is volt igaz és amikor anyám ott volt akkor persze jó pofizott. Utáltam, mert engem mindig nünükének hívott és ezt átvették a többiek is, persze aki igaz barát volt, az nem hívott annak, vagy van aki kedvesen mondta, de rohadtul utáltam akkor is. Egyszer mondtam otthon, hogy mi volt van meg, hogy minek hív és apám bement beszélni az igazgatóval, amiről nekem elfelejtett szólni, meg persze anyám is és másnap velem közölte a tanár, hogy én milyen aljas vagyok meg ilyenek, meg hogy mi feljelentettük őt és ezt is hitte mindenki hosszú évekig, aztán persze ezt is utólag tudtam meg, hogy csak fater beszélt az igazgatóval. Persze voltak ilyen esetek még. Egyszer bement beszélni vele, hogy mit csinálunk napköziben, mert teli vagyok hármassal és akkor persze engem szerencsétlen gyereket vittek a napközis tanárral az igazgatóhoz, hogy beszéljenek velem, persze én ugyancsak bőgve, mert semmit nem tudtam róla. Mindig imádtam, mikor valaki a fejem felett a tudtom nélkül intézkedik. Egyszer vettünk ilyen kretén magazint, ami jópofa volt, de az igazgató meglátta és elvette és erről anyámék nem tudtak meg nem is akartam, hogy tudjanak, mivel a múltból indultam ki, tudtam, hogy nem lehet jó vége. Egyszer voltam ilyen hegytúrás táborban és ott értem jött elém és azon rettegtem mi lesz, ha megtudja, hogy ilyet vettem és hogyan megver. A számítástechnika felé a tehetségem vagy hogy nevezzem, érdeklődésem már akkor is megvolt, jártam ilyen suliba meg minden, ezt a részét kivételesen élveztem. Hét éves korom óta vagyok számítógép előtt. Ott is ismertem meg egy barátot, de az se volt hosszú távú. Egy idióta emberke volt és hitt a saját igazában, még ha messze nem is volt igaza. Képes volt mást nyilvánosan lehülyézni és leordítani, mikor valami nem is úgy volt ahogy és társai. Most mivel hamarosan közeledik a születésnapom (08.26) eszembe jutott a legrosszabb emlék erről. Lehet nem is a legrosszabb, de az egyik legrosszabb talán. Az volt, hogy én mindig utáltam a születésnapok körüli felhajtásokat meg ilyeneket és hát nekem volt talán a kilencedik vagy a tizedik születésnapom és nem akartam felvágni a tortát, mire persze engem meg kellett pofozni, mert ugye úgy logikus egyes buta parasztok szerint, aztán örülhetett, hogy könnyek közepette felvágtam neki a tortát. Csodás egy apa mondhatni. Vannak pillanatok, amiket nem felejt el az ember. Vannak vicces dolgok is. Egyszer oda mentem az egyik barátommal egyik volt osztálytársunkhoz, lehettünk vagy harmadikosok és mondtuk, hogy a Petit keressük. Erre az anyja kikiabált az ablakon, hogy a Peti már más osztályba jár meg vannak új barátai meg ilyenek és hogy hagyjuk őt békén. Erre rá két-három napra ők csöngettek nálunk és átjöttek, a Peti anyja meg nem mondott semmit, mintha semmi sem történt volna. Vagy ez olyan mint mikor, akkori Viktor barátom mondta, hogy van számítógépük és nem mondhatja el senkinek, mert nem játszhat és én egyszer megkérdeztem az anyját, hogy játszhatunk e, ő meg csak nézett, mert nekik nincs is, szóval csak kitalálta, de utána előállt azzal a szöveggel, hogy most ezért nem játszhat. Akkor szerettem biciklizni és Imre barátommal is szoktam és egyszer elmentem hozzájuk szokás szerint és felcsengettem, hogy lejöhet e biciklizni. Megismertem az Imi apjának a hangját a kaputelefonba és teljesen be volt rúgva szerintem így utólag, mert azt se tudta, hogy ki az Imi, meg az öreg Sarmonról hablatyolt. Visszamentem körülbelül 10 perc múlva és csodák csodájára jó ember vette fel a kaputelefont és normális volt, az Imi volt. Egyszer eljött velünk a strandra is, anyám azóta is felemlegeti, mint jótét cselekedetét, szerintem ez alap lett volna, hogyha eljön, akkor fizeti a belépőjét mondjuk, de ő akkor az unokatestvéremhez, a Dórihoz is úgy állt, hogyha eljön velünk fizesse ő, mert nekem sem fizetné a testvére. Azért ez kicsit beteg hozzá állás szerintem. Igazából nem is ez a lényeg, hanem őt csak anyám koszos gyereknek hívta. Nem volt koszos, de kutyaszőrös volt a plédje és máris koszos lett. Amúgy elég szegények voltak, az apja szerintem ivott is, de ez most mellékes. Életem első négy éves tanulási periódusa így telt röviden, teli minden „jó” dologgal. Akkor még nem láttam ennyire szörnyűnek a helyzetet, mint most az akkorit, de akkor még gyerek voltam és egy tíz-tizenegy éves nem nagyon tud mérlegképed korrekt véleményt alkotni az őt körülvevő világról. Gondolkozok, hogy milyen pozitívumot írjak, de valahogy egy se jut eszembe. Volt egy barátom a Laci, aki sokszor eljött ide-oda velem és faterral és mivel ők elég szegények voltak így fater fizetett neki majdnem mindent, ha eljött. Akkor kezdtem el kosarazni és mikor lejártam a pályára általában mindig nagyon jól játszottam. Mondták mindig a nagyok, hogy had dobjon a kicsi, mert jól dob és igen, nagyon jó bedobó voltam már akkor. Akkoriban, nem mintha most is valahogy máshogy lenne, de lényegében két boldogság forrás volt az életemben, a számítógép és a kosárlabda. Elcseszett egy gyerekkornak hangzik, de mentségemre váljon, hogy biciklizni is szerettem, kár hogy se apám, se anyám nem jött el velem egyszer se mondjuk tekerni egyet. Egy beszélgetéssel zárnám le ezt a szakaszom. Egyszer a Viktorral mentünk az iskolába és megkérdeztem mi lesz velünk, ha felsősök leszünk, és azt mondta nem tudja, de akkor egyedül kell majd tanulni állítólag.