Ruzso-féle agymenés

Itt az ősz, duzzad a Rába,

emelkedve, bugyolálva,

rönköket, ágakat hord,

erejével bőszen dacol.

Elmos mindent, mi ellen áll,

híd tetején két ember áll,

szívük dobog, hangja elnyomja,

a zúgó áradatot.

Homályosan látom,

emberek talán,

netán szerelmes pár,

micsoda talány.

Közelebb lépek,

lassan haladok,

a szél fúvása lelassul,

tempóm leáll.

Mi lehet vajon,

egy idő talány,

akaratom ellenáll,

mozgásom helyreáll.

Haladok feléjük,

érzem közelségük,

arcuk kibontakozik,

testem szertefoszlik.

Állunk egymással szemben,

napsütésben, szerelemben,

kezünk összeér,

szívünk külön él.

Szemünk fénye találkozik,

mosolyunk kibontakozik,

tudom, hogy nem szabad,

tudod, hogy nem szabad.

Arcod simogatom,

szemed becsukod,

kezeddel kezem érinted,

lelkemet megérted.

Ajkunk össze ér,

utoljára révbe ér,

szemünk lecsukódik,

lelkünk begubózik.

Nem szabad, ez tiltott,

nyitott lelkük bezárul,

hangos szívük elhalkul,

szerelmük lezárul.

Testem megremeg,

szertefoszlásból felébred,

időm felgyorsul,

múltam elhalkul.

Eljött a tél, tavasz, nyár,

emlékeket fűző talány,

ismétlődő évszakok,

tovább haladok.